Bátorság szükséges-e ahhoz, hogy félelem nélkül merüljünk valami ismeretlen dologba. Mi a félelem? Leküzdhető-e? Le kell-e küzdeni? És ki  garantálja, hogy a félelem nem tartozik a szülési élmények közé? Mint a fájdalmat, a félelmet is úgy éljük meg, ahogy azt a hozzáfűződő személyes viszonyunk megengedi. Ha farkasszemet nézünk vele, esetleg egy erős szövetségest fedezhetünk fel benne, aki tükröt tart nekünk – magunkról, gyengéinkről, de ugyanúgy még meg nem ismert erőnkről, nyiladozó képességeinkről! Mivel minden ember egyedi az univerzum megismételhetetlen kis csillaga, így minden szülés más. Úgy tartják „úgy szülünk, ahogy élünk." Mennyire kell megfelelni az elvárásoknak? Mennyire vagyunk képesek önmagunk lenni? Honnan jönnek a félelmeink? Mitől félünk? Hogy tudjuk feloldani? Megoszthatók-e és feloldhatók-e félelmek? Félelem és fájdalom A legtöbb nő erőteljes fájdalmat tapasztal meg vajúdása és szülése közben. Részben ez amiatt is lehet, hogy sajnos a szüléssel kapcsolatban az ún. „negatív szuggesztió" elárasztja a kultúránkat. A félelmünk tökéletesen természetes válasz mindarra, ami a médiából özönlik ránk. Ahogy a fenti mondat is sugallja, már maga a félelem elviselhetetlen fájdalmat okozhat! Sok olyan történetet hallottam, ahol a vajúdás azért állt le, mert történt valami a szülő nő közvetlen környezetében, amitől ő kényelmetlenül érezte magát, esetleg szorongott is. „Félek, magamon kívül leszek, hogy majd nem tudom, mi történik, hogy nem én diktálok!" Gyakran hallom ezt kimondva vagy kimondatlan a hozzám járó anyukáktól. Érdemes átgondolni, hogy „nézünk ki" magunk előtt, mikor úgy érezzük, magunkon kívül vagyunk. Gyakran méltóságát vesztett, remegő, végtagjait uralni nem képes, sikoltozó, kiabáló nő képe az, ami ilyenkor beugrik. Vagy valami hasonló. Persze, itt elmondhatnánk, olyan talán sosincs, hogy mi uraljuk a helyzetet, az életünket… Igaz, olyan kultúrkörben, olyan világban élünk, ahol uralni valamit fontos dolog. Uraljuk az időt, életünket az órához igazítjuk. Uraljuk testi és lelki hangulatainkat, kényelemérzetünket, úgy hogy pl. az ebéd előtti vagy a délutáni kávészünettel pont akkor törjön elő bennünk az igény rá, addig semmiképp sem. Mi nők itt a világnak ebben a szegletében hihetetlen mennyiségű időt és pénzt költünk külső megjelenésünk „uralására": illatok, formák, színek, tapintások elnyomására, átformálására stb. Paradox módon, az uralom elvesztésétől való félelem a legáltalánosabb. Sok kismama attól szorong, hogy nem tudja majd a gyerekét magától elengedni. A helyzet uralását megtartani, egyben az, hogy tudják, engedni kell, kétfelé húzó erejű. A szülés mindent átható energiáját ugyan nem uralhatjuk, mert az nálunk erősebb, rajtunk túlmutató, de lehet, hogy segít, ha átérezzük, hogy ha beleengedjük magunkat ebbe az energiába, akkor az önmagában is egyféle „kontroll" lehet. A nők rendelkeznek még egy magukon belül, mélyen fekvő forrással is. Valahogy „sejti szinten" öröklődik át ez a tudás és bizonyosság arról, hogyan kell gyereket szülni. Bármi olyan időtöltés, gyakorlás, ami segítséget nyújthat abban, hogy akár egy pillanat erejéig is, lehet csak egy érzetként, de tudatos, gondolkodó énünk mögé bepillanthassunk és engedjük, hogy ez a belső tudás felcsillanjon, csak erősítheti magunkba vetett ősbizalmunkat. Erre a legegyszerűbb segítség a természetben megtett séta, a jóga vagy a meditáció. Sajnos a most szülő generáció, pont attól a nemzedéktől származik akikkel elhitették, hogy orvos és korház nélkül primitív és veszélyes szülni. „A félelem lételméleti diagnózisa nem segít. Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya, mégis kínoz, mégis betegít. A tudás önmagában nem gyógyító erő. Félelmeinket nem az értelem szülte, látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző álruhája. A kilábolás sem az értelmi felismerés, belátás. A félelem által EGÉSZségem károsodott, kilábolni az EGÉSZ ember ügye. A félelem? Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési „tere" a jövő is a semmi mezeje. Nincs. És mégis kínoz. Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t, azzal, ami NINCS. Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet. A minket gyötrő rém, a sötétség fejedelme (a sötétség is hiány – a fény hiánya) a semmi ura – nincs. Ám hiába az elméleti belátás. A „semmi ágán" ülő szívünk „hangtalan vacog" (József Attila). Kiút a félelemből egyedül a kiszolgáltatottság, a gyengeség ellen emelt védőfalak lerombolásával lehetséges. Amit képtelenek voltunk gyerekként vállalni, a kiszolgáltatottságot, és váltunk erős magányossá, azt most, felismerve a zárkózott magány tarthatatlanságát, vállalnunk kell. Az erő nem vezetett sehová. „Létünk titkára döbbenünk rá, amikor felismerjük: hogy nem az erő tesz védetté, hanem az erőtlenség, a kiszolgáltatott gyengeség, amely nem emel gátat, hanem engedi áradni önmagamat." Biegelbauer Pál Szülés közben, amikor a legkiszolgáltatottabb, legesendőbb az ember akkor jön az erő, de ez „fentről jön, ez valami magasabb rendű. Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik egyszerűen csak elárasztja őket. Összegyűlik, mint a felhő a szemhatáron, átsuhan az égen, és magával hoz egy gyermeket." Engedd meg magadnak, hogy félj, és akkor el is tudod majd engedni! Párunkkal, vagy barátunkkal bő tíz percben beszélgessünk a félelmeinkről. Aki hallgat, tényleg hallgasson: ne szóljon közbe, ne kérdezzen, ne kérjen pontosítást, csak hagyja, hogy a másik, aki beszél megtalálja a saját irányát. Ha a hallgatóban bármi felgyülemlik hallgatás közben, tartsa meg a „monológ" végéig, később persze minden előjöhet. Ha elég időt kapunk arra, hogy közbeszólás, megszakítás nélkül mondhassuk el érzéseinket, gyakran magunktól jövünk rá a megoldásra. De ha megoldás nem is adódik rögtön az első beszélgetésnél, akkor is a mélyebben fekvő érzések lassan a felszín felé kezdhetnek áramlani a beszéd hatására. Lehetséges egyébként, hogy több ilyen beszélgetésre is szükség lesz majd az oldáshoz. Ha megtaláltad a félelmet, öleld magadhoz. Amit eddig ellöktünk, egyszer csak magunkhoz öleljük, szeretettel és kegyelemmel – az, maga a gyógyulás. Elfogadni a félelmet! Képzeljük azt, hogy félelmünk olyan, mint egy síró, megbántott kisgyerek. Öleljük át azzal a fajta szeretettel és gyengédséggel, ahogy a kistestvérünket ölelnénk, ha ő félne. Szenteljük neki teljes figyelmünket. Adjunk neki időt. Nem szükséges, hogy bármit is változtassunk rajta, csak tartsuk magunkban, elfogadással. Ez a magatartás nagyon más, mint amit először érezhettünk: amikor ellökni szerettük volna a félelmet, megszabadulni tőle, amikor jégcsappá válik belül még a gondolata is. Ily módon magunkban tartani a félelmet azt eredményezi, hogy a félelem mellett felismerjük a többi érzelmeket, és ez a többféle egyidejű érzékelés, háttérbe szorítja a nagy mumust, a félelmet, ami tulajdonképpen ott abban a pillanatban nincs is jelen.